Egy hiteles önarcképfestő az arcon lévő sebhelyet is megörökíti, úgyhogy azt hiszem beszélnem kéne a hibáimról is, bármennyire is rosszul esik is a mérföld magas egómnak. Első hangzásra ez is nagyképűnek fog hangzani, de utánagondolva nem is az, sőt, olyan dolog ez, amit mindenki elkövet, aki egy picit is romantikus típus, és nem is gondolja hibának. Ez pedig az, hogy túl gyorsan és túl sokat adok bele egy kapcsolatba. Megint csak nagyképű leszek, de tartom magam annyira jó emberismerőnek, hogy néhány hét, vagy pár hónap alatt képes vagyok jobban ismerni az illető személyt, mint ő saját magát, és már ekkor tudom, hogy összeillünk-e vagy sem. És ha a válasz igen, akkor én teljesen megnyitom magam. Persze a hirtelen lefolyású kapcsolataim pont az ellenkezőjét igazolják, de itt jön az igazi nagyképűség, (úgyhogy az erre érzékenyek csukott szemmel olvassanak tovább), tudniillik egy-két igazán ordenáré tévedést leszámítva később mindig igazam lett. Csak persze nagyon nehéz, szinte lehetetlen beismerni a másik igazát, főleg akkor, ha ez a saját személyünkkel kapcsolatos. A régi, rövid lefolyású barátnőim nem is tették ezt meg szóban, de mégiscsak beismerték, mikor pár hónappal vagy évvel utánam egy hozzám kisértetiesen hasonló lelkialkatú pasival jöttek össze, immár hosszútávra.
Az előző gondolatokból is kitűnik azonban egy még nagyobb hibám, amit tökéletesen öntudatlanul, de hitelesen példáztam. Elkezdtem a hibáimról írni, és már megint oda lyukadtam ki, hogy „na ugye, hogy igazam van, én vagyok a fasza gyerek, és a nők már megint…”. Az a legnagyobb baj velem, hogy néha (na jó legtöbbször) egy picit szeretném hogy rólam szóljanak a dolgok. Egy agyturkász évekig elemezhetné ennek az okait, és bőven lenne alapanyag, amivel dolgozhatna, de a tény attól még tény marad. Szeretek szerepelni, és ezt ki is élem ahol lehet (hála a jó égnek, a munkámban abszolút lehetőségem van rá). Nem is akarom magam mentegetni. Na jó, csak egy dologgal: akitől figyelmet kapok, igazit, annak nagyon-nagyon meghálálom más módon, és akármilyen furcsa, én is nagyon jól tudok figyelni, hallgatni. És szoktam is. De (újabb hiba) sajnos csak a számomra érdekes (a szónak nem az „érdek” a töve…), izgalmas emberekre vagyok képes hosszú távon is figyelni. Amíg valaki fenntartja a figyelmemet, addig megfogott magának.
És végül amiről már szó volt, viszont ezt már szépen kinőttem: a szuperhős énem. Elég sokáig viseltem az „S” betűt a mellkasomon ahhoz, hogy a következő tanácsot vethessem képernyőre: aki érzelmi sérülés nélkül akar egy kapcsolatot átvészelni, az ne menjen bele egy olyanba, ahol a másik fél homlokán ott virít a „Ments meg!!!” felirat. Mentsd meg magad babám, azután beszélünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése