Lányok, Nők és Én - 12. rész

Egyszer aztán úgy hozta a sors, hogy a buszmegállóban egymás mellé keveredtünk, és mivel sokszor láttuk egymást buliban, azon kívül, és pár alapdolgot tudtunk is a másikról, jobb híján beszédbe elegyedtünk. Miután az előfeltevéseimhez képest kellemes csalódás ért, komolyan újra kellett gondolnom az álláspontomat. Értelmesen lehetett vele beszélgetni, humoros volt, bár kedvesnek nem mondanám.

A rosszindulatnak egy egészen magas fokát sikerült elérnie, megtoldva ezt a bunkóságnak egy „doktor House”-i formájával. Tehát érdekes volt a csaj, és valamilyen szinten intelligens. Éppen ezért kezdett el érdekelni, hogy mi visz rá egy ilyen nőt egy részt a bulikban tanúsított viselkedésre, másrészt arra, hogy ezt a stílust használja. Ha csak pár fokkal kedvesebb lett volna, már fürtökben csüngtek volna rajta a pasik, bár így sem panaszkodhatott.

Szóval a szuperhős-én átvette a vezérlést, kerestük egymás társaságát, és egészen bensőséges kapcsolatba kerültünk. Sokmindent elmondtunk egymásnak (azazhogy ő nekem), és egy alkalommal elárulta, hogy azért csinálja ezt az egészet, mert halálos beteg. Valamilyen tüdőbajt állapítottak meg nála, ami max. fél éven belül végezni fog vele, és ha már meg fog halni, akkor úgy fog élni, ahogy ő akar, és nem úgy, ahogy másoknak tetszik. Nem hiszem, hogy akad olyan srác az olvasók között, aki ne ugrana egy ilyen tényállásra. Ha nagyon morbid és hímsoviniszta szemszögből nézzük (és ismertem olyat, aki ezért nem utasította vissza): itt egy lány, aki jól néz ki, mindenben benne van, ki akar próbálni dolgokat, és fél év múlva már nem fog rinyálni, ha nem hívod fel. Másik szemszögből pedig itt egy lány, aki szeretné jól érezni magát a hátralévő időben, és ha ehhez az kell neki, hogy velem legyen, akkor egye fene, legyen, pláne akkor, ha még tetszik is. Ebbe a kapcsolatba pláne úgy mentem bele, hogy mindent beleadtam, és ez szerintem érthető is. És úgy is nézett ki, hogy neki is erre van szüksége. Elmondta, hogy azt szeretné, hogy valaki fogja a kezét amikor eljön az idő, de nem testvére, vagy a szülei, hanem a szerelme. Azt hiszem ez a mondat adta a kegyelemdöfést, és bár lehet hogy a sajnálat táplálta, de belezúgtam. Hozzáteszem, hogy tényleg nagyon sokat és nagyon csúnyán köhögött, így nem volt okom kételkedni a sztoriban, és ugye orvosi papírokat meg hát nem nagyon volt pofám kérni.