Lányok, Nők és Én - 7. rész

Észrevettem, hogy dumálok és dumálok a nőkről, hogy szerintem milyen szemetek, hogy mennyire nem tudják mit akarnak, ha pedig már rájönnek akkor késő. Szóval mesélek róluk, ahogy én látom őket, de arról nem írok, hogy vajon hogyan látom magam a kapcsolataimban, ami alapján el lehetne dönteni, hogy én is szerencsétlen hajótörött vagyok-e érzelmileg. Persze eléggé elfogult vagyok magammal szemben, de ha van Gogh-nak sikerült néhány elfogadható önarcképet festenie, akkor egyet nekem is sikerülhet.

Tudományosan nem bizonyított tény, hogy a férfiak nehezebben fejezik ki érzelmeiket. Ez régen lehet, hogy így volt, de manapság a férfiasságukat büszkén elrejtő metroszexuálisok korában, amikor is sok nő az alfa hímek felől e felé az új embertípus felé fordul, szerintem ez már nem igaz, és bármennyire nem tartom magam metroszexuálisnak, sajnos a növekvő női igények miatt nekem is órákat kellett vennem a fent említett, nem éppen egzakttudományból. Nem mintha sajnálnám, és nem mintha nem kamatozott volna, és persze nem mintha nem lenne bennem is egy aprócska hajlam az érzelmeim kifejezésére, csak oda akartam kilyukadni egy kis kitérővel, hogy a kapcsolataimban én kifejezésre juttatom az érzelmeimet. No persze mindent csak ésszel. Nem úgy kell elképzelni, hogy éjjel-nappal az „sz” betűs szót szajkózom, nem engedem el a párom kezét még a wc-n sem, és a szájáról csak akkor szakadok le, mikor levegőt kell vennem. Ennyire nem durva a helyzet. Egyszerűen csak érzékem van hozzá, hogy mikor, kinél engedhetem előtérbe az érzelmesebb énemet, de akkor habozás nélkül meg is teszem. Egyeseknek ez frusztráló lehet (mint arról majd később szót is ejtek), másoknak nem elég férfias, vagy egyszerűen csak nem tudnak mit kezdeni vele, de azt hiszem még mindig többségben kéne lenniük azoknak, akik értékelik. Hát, eddig nem voltak.