Ezek után következett egy nagy, összegyetemi gólyabál. Elég whisky-kólát döntöttem magamba (és tette ezt kedves partnerem is azon az estén) ahhoz, hogy a tettek mezejére lépjek. Neki ugyan megvolt még a tini fiúcskája, nekem pedig szintén nem volt makulátlan az érzelmi életem (éljen mindennemű eufemizmus), de ez cseppet sem zavart minket aznap este, annyira nem, hogy már egészen korán ölelgettük a másikat, és ujjheggyel simogattuk egymás arcát. Minden annyira simán ment, hogy az már szívszorító, mígnem kimentem az udvarra egy cigarettára szívem hölgyének legjobb barátnőjével, aki értésemre adta, hogy ő, mint legjobb barátnő aztán már biztosan tudja, hogy velem tuti nem lesz semmi, csak barátként tekintenek rám itt ma este is.
Ó… Egy igen fontos részletet kifelejtettem. A bál előtt (a fent említett csaj véleménye szerinti „barátommal”) találkoztunk a lakásán, és onnan indultunk közösen. Mondják, hogy az Alzheimer-kór már egészen fiatalon elkezdődhet, és lehet is benne valami, ugyanis valami fatális véletlen folytán az ő lakásában felejtettem az én saját lakáskulcsomat, amit persze (ó én buta!), csak a bálban vettem észre: ennek eredményeképp mindenképpen együtt kellett hazamennünk bálozás után.
Szóval a legjobb barátnő által finoman a fülembe csepegtetett információkkal felvértezve megpróbáltam kezelni a helyzetet, azaz a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbbet inni, majd megkeresni a legrészegebb lányt a bálban, és felszedni (említettem ugye az érzelmi konfliktuskezelő taktikámat…). A küldetés 100%-os sikerrel végrehajtatott. Bónuszpont járt azért, mert egy olyan ismerőst, egy korábbi kolleginát sikerült felszednem, akit csak az az ismerősöm nem akart megdugni, aki nem ismerte. No, de minden jónak vége szakad egyszer. Amint két iszonyú romantikus (irónia: nem egy női név…) fenékmarkolászás, és „ki tudja mélyebben a másik szájába dugni a nyelvét” elnevezésű játék között felpillantottam, ott ált a két kis cukorfalat lányka (szívem „csakbarátság” hölgye, és a már említett legjobb barátnő). Vagy a keresztbe tett kéz, vagy a tűéles, szúró pillantás volt, amiből rájöttem, hogy nem helyeslik a helyzetet és haza kéne már menni. Hát legyen. Valahogy leráztam részegségem alkalmi gyümölcsét (azt hiszem egyszerűen valaki más ölébe helyeztem át). Egész úton hazafelé semmit sem szóltam. Mikor hazaértünk „barátom” leültetett, és úgy mellékesen megkérdezte, hogy konkrétan miért hagytam nála a kulcsom? Én nem feleltem, pedig nagyon szerettem volna elmondani neki mindent, de túlságosan részeg és frusztrált voltam ahhoz, hogy belekezdjek. Hazamentem. Azt hittem itt ér véget a dolog, de a java még csak most kezdődött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése