felnőttség

A közvéleménykutatőással kapcsolatban: a szokásos kérés. Akár névtelenül is, írjátok meg, hogy mitől lesz valaki szerintetek érzelmileg felnőtt (aki azt írta, hogy ő már az, annak kötelező...:) ).

régi csibészek

Újabb felfedezés részemről a csúszdán, amit egyesek életnek hínak. (érzitek ezt a felsőbbrendű - cinikus - bölcsész elhatárolódást? :):):) ) Éspedig:

Nem szabad a régi ismerősöket, barátokat, szerelmeket elhanyagolni. És sosem késő bepótolni, ha elmulasztottad.

Esküszöm többet már nem bölcselkedek (ma...).

Lányok, Nők és Én - 18. rész

Eddigi létem cca. 25 évének egyik legfájóbb emléke ahhoz kötődik, mikor megcsaltak (vagyis tudja a fene, hogy van ez... lehet, hogy nem is csaltak meg. Ma már nem vagyok olyan szigorú. Voltam sajnos a másik oldalon...), de nem maga a tény. Azt már régesrég megbocsátottam. Azt viszont nem bocsátottam meg magamnak, hogy akkor hogyan reagáltam erre az egészre. A balf*sz-érzékenységi mutató erősen kilengett... Következzen az egyetlen sztori (vigyázat, hosszú lesz), amit a mai napig nem tudtam megfelelően feldolgozni. Persze folyamatosan próbálom, de lassan, nagyon lassan megy a dolog. Ez a sztori a saját magam által, saját magam részére kreált terápiám része. És egy kicsit a felnőtté válásé...

19 éves koromra éppen túl voltam az első "nagykorú" szerelmen. Akkor még erősebben élt bennem a romantika, mint manapság. Ez természetesen mindenféle giccses, és esetenként nyálas megnyilvánulásra késztetett, de úgy érzem, ezen is túl kellett esnem, hogy azzá a nagyszerű, bizalmatlan taplóvá érjek, aki épp vagyok. Szóval volt gyönyörű kilenc hónapom, gyertyafényes vacsorák, versek írása, dugás a háztetőn holdfényben. Ha az ember kilép egy kapcsolatból, akkor a következőnek legalább egy jellemzőjében az előző kapcsolatával tökéletesen ellentétesnek kell lennie. Ez lehet tudatos, vagy tudat alatti is. Nálam sem volt ez másképp, természetesen. Nem egészen tudatosan egy olyan lányt választottam, aki hihetetlen nagy hatással lett az életemre, a felfogásomra. Romantikus volt a viszonyunk, de úgy éreztem, hogy egészen más, már-már felnőtt módon.

Úgy látszik a gólyabálok fontos szerepet játszanak az életemben, hol pozitívat, hol pedig negatívat. Második szegedi gólyabálom előtt fogadott húgom közölte, hogy jön a legjobb barátnője (Debrecenből), és csatlakozik hozzánk. Öltönyben, legszebb mosollyal, csábító illattal léptem be fogadott húgom lakásába, ahol az előtérben az ominózus barátnő vasalt éppen. Utólag belemagyarázva, már a bemutatkozásnál lehetett valami elektromosság kettőnk közt, bár akkor nem láttam többet benne, mint egy csinos, értelmes szemű orvostanhallgatót. Bár valószínűleg ennél ő többet láthatott a szememben, mert az első öt mondatba természetesen belefűzte, hogy van pasija. Később ez az információ azonban lényegtelennek bizonyult...

felnőtté válás

Az igazi, érzelmi felnőtté válás egyik legfontosabb mozzanata: a hibákkal, a negatív dolgokkal való szembenézés, azok hangos kimondása, elfogadása.

/nem saját. Dr. Csernus.../

Lányok, Nők és Én - 17. rész

Két hétig nem beszéltünk, én kerültem őt, ő nem keresett engem. Aztán ő lépett elsőnek: „nem kéne beszélnünk?” De. Kéne. Két üveg bor után elmondtam neki mindent. Ő akkor is titokzatos maradt, bár számomra egyértelműen lejött, hogy nem vagyok közömbös a számára, immáron nem csak barátként. Azt az egy dolgot becsülöm benne, hogy azon az éjszakán, miután hazakísértem, és még elromantikáztunk a játszótéren, csakis rajta múlt, hogy ne csak egy kellemes berúgós este legyen. És nem is lett más. Pedig elmondta, hogy miért volt ez az egész. A 16 éves kis pöcs megcsalta, azzal az indokkal, hogy „ki kellett próbálnia”. Mikor „barátom” ezek után kijeletette, hogy még mindig tiszteli és szereti, és hogy szerinte ő erősebb személyiség, mint én, nos, én ott végeztem vele. Egy évig nem beszéltünk.

Aki azt hiszi, hogy most már tényleg vége a sztorinak, annak gyorsított verzióban a befejezés. Tehát egy évig nem beszéltünk, majd egy idő után ismét találkoztunk, ismét ugyanott, ahol legutóbb, megint ittunk, most nem vallottam neki semmit. Viszont nagyon kellemes estét töltöttünk el egymás társaságában. Egyetlen párbeszédet emelnék csak ki az estéből:

ÉN: Képzeld, memoárt írok. Régi lányokról, olyanokról, akikhez a múltban közöm volt, akik tetszettek, akikkel jártam, és akiknek elég érdekes a sztorija, hogy leírjam.

Ő: És hol tartasz?

ÉN: Nálad.

Ő: És én múlt időnek számítok…? (kacér pillantás, bár lehet, csak az esti fény meg a lófasz)

Hívjatok naivnak vagy hülyének, de ezek után egy picit úgy éreztem, hogy van keresnivalóm, mivel közben már szakított az előző pasijával, sőt, volt még egy azóta, aminek szintén vége lett. Szóval mindezek után újra felvettem vele a kapcsolatot, SMS-eztünk ,és leszerveztünk egy randit (filmnézés késő este, én főzők, ez barátok közt is randinak számít, ha élhetek ebben az esetben ilyen képzavarral). Ő is belement a dologba. Sőt. Éreztem rajta, hogy izgatja is a dolog. Aztán hirtelen, minden további nélkül lemondta, majd a pótlást is. Majd annak a pótlását is. Amikor pedig kérdezgettem, hogy mi van, rámförmedt, hogy mit akarok én ilyen hirtelen részt venni az életében. Ő erre nincs felkészülve. Majd két nap múlva találkoztunk, ő is azt a játékot játszotta egy sráccal, mint én a bálon azzal a bizonyos lánnyal. Jöttömre úgy ugrottak szét, mintha két vadidegen gabalyodott véletlenül egymásba. Ők azóta is együtt vannak, én azóta sem beszélek vele. Megintcsak nem szeretnék ítélkezni, részrehajlásból kifolyólag. A zsűrire bíznám a döntést. Kit juttat tovább?

Lányok, Nők és Én - 16. rész

Ezek után következett egy nagy, összegyetemi gólyabál. Elég whisky-kólát döntöttem magamba (és tette ezt kedves partnerem is azon az estén) ahhoz, hogy a tettek mezejére lépjek. Neki ugyan megvolt még a tini fiúcskája, nekem pedig szintén nem volt makulátlan az érzelmi életem (éljen mindennemű eufemizmus), de ez cseppet sem zavart minket aznap este, annyira nem, hogy már egészen korán ölelgettük a másikat, és ujjheggyel simogattuk egymás arcát. Minden annyira simán ment, hogy az már szívszorító, mígnem kimentem az udvarra egy cigarettára szívem hölgyének legjobb barátnőjével, aki értésemre adta, hogy ő, mint legjobb barátnő aztán már biztosan tudja, hogy velem tuti nem lesz semmi, csak barátként tekintenek rám itt ma este is.

Ó… Egy igen fontos részletet kifelejtettem. A bál előtt (a fent említett csaj véleménye szerinti „barátommal”) találkoztunk a lakásán, és onnan indultunk közösen. Mondják, hogy az Alzheimer-kór már egészen fiatalon elkezdődhet, és lehet is benne valami, ugyanis valami fatális véletlen folytán az ő lakásában felejtettem az én saját lakáskulcsomat, amit persze (ó én buta!), csak a bálban vettem észre: ennek eredményeképp mindenképpen együtt kellett hazamennünk bálozás után.

Szóval a legjobb barátnő által finoman a fülembe csepegtetett információkkal felvértezve megpróbáltam kezelni a helyzetet, azaz a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbbet inni, majd megkeresni a legrészegebb lányt a bálban, és felszedni (említettem ugye az érzelmi konfliktuskezelő taktikámat…). A küldetés 100%-os sikerrel végrehajtatott. Bónuszpont járt azért, mert egy olyan ismerőst, egy korábbi kolleginát sikerült felszednem, akit csak az az ismerősöm nem akart megdugni, aki nem ismerte. No, de minden jónak vége szakad egyszer. Amint két iszonyú romantikus (irónia: nem egy női név…) fenékmarkolászás, és „ki tudja mélyebben a másik szájába dugni a nyelvét” elnevezésű játék között felpillantottam, ott ált a két kis cukorfalat lányka (szívem „csakbarátság” hölgye, és a már említett legjobb barátnő). Vagy a keresztbe tett kéz, vagy a tűéles, szúró pillantás volt, amiből rájöttem, hogy nem helyeslik a helyzetet és haza kéne már menni. Hát legyen. Valahogy leráztam részegségem alkalmi gyümölcsét (azt hiszem egyszerűen valaki más ölébe helyeztem át). Egész úton hazafelé semmit sem szóltam. Mikor hazaértünk „barátom” leültetett, és úgy mellékesen megkérdezte, hogy konkrétan miért hagytam nála a kulcsom? Én nem feleltem, pedig nagyon szerettem volna elmondani neki mindent, de túlságosan részeg és frusztrált voltam ahhoz, hogy belekezdjek. Hazamentem. Azt hittem itt ér véget a dolog, de a java még csak most kezdődött.

Lányok, Nők és Én - 15. rész

Egy kicsit mélyebbre ásva az említett ősanya személyiségében, egy naiv, nyalókát szopogató, copfos kislányt találtam, aki annyira szeretett volna már felnőtt lenni, hogy egy idő után elhitte magáról, hogy az, és ennek megfelelően próbált meg viselkedni. Akkor még nem tűnt úgy, hogy ő is abba a csoportba tartozik, akik már-már kórosan próbálják bizonyítani a világnak, hogy mekkora egyéniségek, és szinte betegesen vágynak arra, hogy felismerjék, elismerjék őket. Akkor még csak egy elemi ösztönökre ható lány volt (legalábbis az én szememben), aki legalább azzal megpróbál kortársai fölé emelkedni, hogy megpróbál felelős döntéseket hozni. Egyet sikerült is neki. Később.

Az első intő jel: 16 éves pasija volt, mikor ő már a 20.-at taposta. És váltig állította, hogy egy olyan (és ide rengeteg, valószínűleg idősebb nőktől eltanult kifejezést használt, amikkel egy férfit csak dicsőíteni lehet) pasira talált benne, aki minden vágyát kielégíti. Gondoltam, ha türelmesen várok, előbb-utóbb úgyis szakítanak. Igazam is lett. Jóval később, mint szerettem volna.

Második intő jel: nagyon hitt a fiú-lány barátságban, és engem tartott az egyik legjobb barátjának. Én nem így voltam vele, de gondoltam, ha türelmesen várok, ez a probléma magától megoldódik, és rájön, hogy nincs barátság. Ebben is igazam lett. Jóval később, mint szerettem volna.

itt lakom, látod, ez az a ház

Lányok, Nők és Én - 14. rész

Kisiskolás koromban cserkész voltam. Akkor azt hittem, hogy ez hatalmas hatással lesz majd a későbbi életemre, igazi harmóniában élek majd az erdőben a medvékkel és a nyulakkal. Nem így történt. Két dolog maradt meg bennem a cserkészléttel kapcsolatban. Az egyik egy igazi nomád tábor a Mecsekben, ami önmaga megérne egy regényt, a másik pedig az, hogy mennyit gyakoroltuk a csomókat. A kettős hurkok és az ívelt kettősök világából pedig csak arra a csomóra emlékszem (ironikus módon), amit lehetetlen kibontani, kivéve egy jól irányzott nyisszantást egy élesebb szúró-vágóeszközzel. Ez onnan jutott az eszembe, hogy ha két „megfelelő” ember kerül össze, az érzelmi szálakra is kerülhet ilyen csomó, amit egyénileg lehet még bonyolítani, de kibogozni már soha.

Meglepő módon, én találkoztam egy olyan lánnyal, aki értett az ilyen csomók kötéséhez. Meglepő módon kisgólyám volt. Olyannyira sikerült összevissza tekernünk a szálakat, hogy az egészen meghitt kapcsolattól eljutottunk odáig, hogy egyikünk sem beszél a másikkal. Nem úgy indult, hogy haragszunk egymásra, később valahogy azonban mindketten találtunk egy-egy indokot rá, hogy durcizhassunk, a durciból harag lett, és ha még húztuk volna egy ideig, akkor lehet, hogy gyűlölet is. De kezdjük a legelején.

Talán említettem már, hogy a legtöbb egyetemista szemében az origó, egy új én kibontakozása, egy új élet kezdete: a gólyatábor. Legalábbis a mi egyetemünkön, a mi karunkon így van, és így is lesz sokáig, ha isten is úgy akarja. Éppen ezért nem is vesztegetek sok időt a találkozás körülményeinek leírására. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a lány, ami a külsőségeket illeti, tökéletes elegye volt Lucy Liu-nak és Liv Tylernek, mindkettejük előnyös tulajdonságai megtartva. Azóta sem találkoztam ennyire nőies nővel. Tökéletes kerek formák,és annyira ott kerekedtek, ahol kell, hogy talán minden ember ősanyjaként, vagy a férfiak kollektív tudatalattijának álomnőjeként is el lehetne képzelni.

Lányok, Nők és Én - 13. rész

Aztán egy ilyen alkoholos bulin egymásnak is estünk, és amit kint a réten műveltünk, azt nem tennék be az esti mesébe (össze is csipkedett a Kárpát-medence összes élő csúszó-mászó és repülő rovara, úgy, hogy még egy hét múlva is százezernyi viszkető csípés virított a testemen), és elveihez híven még többet akart, ezért kézenfogva a szobámba vonszolt (annyira azért nem kellett vonszolnia). Olyan tökéletesen buja és forró éjszakát tölthettünk volna együtt, amire mindenki legalább egyszer vágyik életében. Tölthettünk volna, ha nem nézek rá az órámra. Ugyanis erősen kora reggel felé járt már az idő, nekem pedig létszükséglet volt hazamennem személyi igazolványt csináltatnom. Nem megyek bele a részletekbe, lényeg az, hogy ez tényleg élet-halál kérdése volt. Még így is erősen godolkodtam azon, hogy leszarom és ott maradok, de végül mégis győzött a józan ész, bár a waterlooi csata ehhez képest játékkatonás csetepaténak számított. Bevetette az utolsó fegyvert is: neki most van rám szüksége, és így. Hiába is próbáltam volna neki elmagyarázni, egyrészt bonyolult lett volna, másrészt idő sem volt rá, rohannom kellett. Egy „majd megmagyarázom” és „nem, nem, nincs semmi gond” után elviharzottam.

Mikor a hétvége után visszaértem, ő már döntött, és azt mondta, hogy visszamegy a régebbi barátjához. Én kérdeztem, hogy a buli után történtek miatt tesz-e így, de azt válaszolta, hogy nem. Azt viszont már nem volt hajlandó elmagyarázni, hogy miért. Én felhúztam magam, és faképnél hagytam, felültem egy buszra, de alig telt el öt perc, már hívott, hogy ha nem megyek vissza, akkor soha többé nem beszélünk. És hogy ha valaki, akkor én igazán megérthetném őt. Kénytelen-kelletlen leszálltam a következő megállónál, visszagyalogoltam, és mikor már ott álltam előtte, megkérdezte, hogy miért gondolom úgy, hogy nekünk jövőnk van. No erre meg mit válaszoljak? Hirtelen nem jutott semmi az eszembe, csak dünnyögtem valamit, ő viszont kerek perec kimondta, hogy úgy érzi, neki most a másik kell. Erre nem tudtam mit reagálni. Mondjam azt, hogy igen, megértem, hogy neked most olyanra van szükséged, akinek ha azt mondja „most hagyj mindent és dugj meg”, akkor az meg is teszi? Vagy azt, hogy talán jobb is ez így, mert ha az az éjszaka úgy sül el, ahogy álmaimban sokszor, és még követi pár, akkor én is veled haltam volna a bánattól? Vagy a hiányérzettől. Inkább nem mondtam semmit, de úgy gondoltam, a legjobb, ha minden úgy történik, ahogy ő akarja, hisz kettőnk közül valószínűbb, hogy én érem meg, hogy az ember a Marsra lép. A csattanó csak az, hogy mindennek két-három éve már, és még mindig szoktam látni különböző fiúk társaságában, néhány olyanéban is, akiket jól ismerek, és ezek a fiúk megosztották velem élményeiket, amik nagyon hasonlítottak az általam tapasztaltakra. A közönségre bízom a döntést: döntsétek el, hogy csalás vagy ámítás történt?

távolmaradás

az elmaradásom oka:

Pénteken meghalt a nagymamám. Hétvégén nem voltam túl jól emiatt. Hétfőn elindultam haza a temetésre. Kedden eltemettük, támogattam anyukámat, utána pedig szolidan berúgtunk a családdal. Szerdán jöttem vissza.

Még nem engedtem el teljesen, de már majdnem. Viszont vissza a régi kerékvágásba.