felnőttség

A felnőttség egyik jele a sok közül az, hogy a problémák elől nem a homokba dugjuk a fejünket, hanem megpróbáljuk megoldani őket, akár konfrontáció árán is. Valaki tegnap ezt megtette, értelmesen megbeszéltük, és végülis én is megértettem, hogy hova akart kilyukadni, és ő is megértett engem, igazat adott. És tudott bocsánatot kérni. Ezzel hatalmasat nőtt a szememben, bebizonyítva, hogy tényleg csak a felszínen gyerekes, de valójában nem. Örülök neki, hogy még mindig jóban vagyunk.

Egyébként pedig én sem vagyok ám mindig felnőtt. De törekszem rá. Ugyan nem mindig jön össze, de ha elszúrom, akkor tudok bocsánatot kérni. Legalábbis megpróbálok kontaktolni az illetővel, hogy szemtől szembe beszélhessük meg a problémát.

Más. Egy egészen másik dolog: nem pofázok bele olyan dolgokba, amikhez semmi közöm, főleg nem akkor, ha nem is tudom miről van szó, mert ott sem voltam, sőt még csak a közelben sem vagyok. És nem tudom, hogy mi történt...

Akinek nem inge.... ugye...
Akinek viszont igen...