beszámolós stílus

Pont azon a hétvégén kell mindenkinek bemondani az unalmast, amikor épp fergeteg bulihoz támad kedvem. Ma mehettem volna a szombeat-re, de a szóba jöhető emberkék közül az utolsó is hazament ma délután. Azért ne féltsen senki! Tegnap ugyanis a szokásos Jimmy-s esték egyike volt G-vel. Részeg éneklés, rézseg sms (má' megint fő a fejem, igen...), és ha a JATÉban lett volna vmi értelmes, akkor tuti, hogy oda is eljutunk. :) De nem így történt, így a mai napot eddig másnaposság űző gitározással töltöttem, annyira, hogy sikerült néhány új számot begyakorolni.

(hát ezt is megpróbáltam. nem megy. úgyhogy a beszámolós sítlus ismét száműzve, a bölcsész gondolatfolyam ismét elővéve)

Nos, ismételten kiderült számomra, hogy nem szeretem a leszabályozottságot. Ha én úgy érzem, akkor úgy is cselekszek. Viszont mostanában ebben is alkalmazkodnom kell, mivel úgy érzem (első blikkre) életem talán egyik legfontosabb személyével ismerkedtem meg.
Emellett viszont egy-két dolog zavar, ami miatt csak 90%-ig tudom önmagam adni. Én már csak ilyen vagyok, a tiszta helyzeteket szeretem. És ez az egy-két most sok-sok apró gondolati konfliktust eredményez bennem, az egyébként közismert mérföld magas önbizalmam mintha nem önmaga lenne. Örül-e neki, ha felhívom? (eddig úgy érzem, igen, remélem így is van) Örül-e neki, ha találkozni akarok vele? (biztos örül, csak ő ritkábban képzeli el a dolgot, mint én)

Azt hiszem megtaláltam ennek az érzésnek a forrását. Valószínüleg ugyanúgy mint én voltam, ő is a közeli pofáraesések miatt ultrabrutál-óvatos. És benne is kettősséget érzek. Szerintem ő sem adja ki magát, talán még annyira sem, mint én. Én már túl vagyok egy ponton az életemben, a szerelem (az igazi, az Érzés) már nagyon-nagyon rég nem játékos nálam, és ezért úgy megyek bele minden új kapcsolatba, hogy azt hiszem nem veszíthetek semmit. Ezért bár én is rohadt óvatos vagyok, nálam ez nem abban nyilvánul meg, hogy páncélt erőltetek magamra és arról aztán pattoghatnak lefelé, hanem úgy, hogy mint az aknaszedők, megyek előre lassan, de biztosan, és az első gyanús jelre hátralépek, nehogy aknára tapossak.

Viszont (és ez a legnagyobb haladásom), nagyon szeretnék szerelmes lenni. És nem bárkibe, nem akárkibe. De az nem fog menni, ha nem érzem, hogy én vagyok az első. Hogy nem csak én teperek.

Persze mindez csak egy másnapos délelőtt gondolatmenete, bölcsész agymenés. A türelem még mindig az én oldalamon áll, ha úgy érzem van miért. És ebben az esetben azt hiszem annyira van valamiért türelmesnek lenni, mint még eddig soha. :) Úgyhogy majd meglássuk... Ezt mondta a vak is...