az "én megmondtam"-faktor

Mostmár inkább semmit se fogok megmondani. Mert úgyis igazam lesz. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem lógna ki néhány radarom érzékenysége a normális tartományból. Mennyivel egyszerűbb lenne egyszerű kis buta fiúnak lenni. (de rohadt mocskos egoista vagyok, na erről sürgősen le kéne szoknom viszont, mellesleg...)

Méghogy egy hét alatt nem lehet eljutni odáig, hogy valaki hiányozzon. Meg ennyi idő alatt még nem lehet olyat érezni, mint amit én éreztem? Miért, én milyet éreztem? Szívesen megkérdeztem volna tőle, ezek szerint ő jobban tudta mint én. Mert én nem tudtam, próbáltam rájönni, ennek érdekében pedig sok időt vele tölteni. És kezdett valami kialakulni. Az, hogy jól érzem magam vele. Ő pedig vagy a kezdetektől csak tesztalanynak tekintett, vagy ő maga volt az, aki belelátott olyan érzelmeket részemről a dologba, amikhez azért tényleg idő kell. Szimpatikus volt? Igen. Élveztem a társaságát? Igen. Szerettem volna közös programokat? Igen. Ennyi. Úgy látszik ez is sok volt. Igen, elkezdtem kötődni. No de elég baj lett volna, ha a tapasztaltak alapján nem kötődök semennyire egy hét után.

Eredmény: végleg elvesztettem a bizalmam bárkivel szemben. Nem szabad bíznom egy kicsit sem, mert még az én megérzéseim is megcsalhatnak. És egy ilyen pofára zuttyból nekem nagyon sokáig tart kimászni.

Hááá! Jut eszembe. Mégiscsak jól ítélem meg elsőre az embereket, bár néha nem tudatos alapon. Nem hiába kértem Andrist Kőrös-Toroki Napokon legalább 3x az este folyamán, hogy ne engedjen a közelébe, valamilyen indokkal tartson vissza, mert nem lesz jó vége...

Mennyivel lennék boldogabb most, ha kitörölhetném az elmúlt hetet? Ezt nem fogom megtudni. Mindenesetre a szekér halad, a kutyák ugatnak, és a kacsák előtt még mindig van víz. Majd valahogy helyreáll a feje tetején-helyzet, bár ez igen kínos fejreállás volt, meg kell vallani, mert én tényleg el tudtam volna képzelni a dolgot... Egész jó páros lehettünk volna. Kár, hogy csak szerintem.