rájöttem

Hihetetlen, hogy egy számomra tulajdonképpen "vadidegen" (mert nem régóta ismerjük csak egymást) ember előtt hirtelen, pár percre úgy meg tudtam nyílni, hogy olyat mondtam el neki, amit még soha senkinek. És egy pillanat alatt meg is világosodott ezáltal minden.

Nagy szarban vagyok. Még régebben feltettem a kérdést itt a blogon: vajon hányszor lehet szerelmes az ember? És meg voltam győződve róla, hogy csak egyszer, és én még nem voltam. Nos még mindig azt gondolom, hogy nem többször, mint egyszer szerelmes az ember életében. Úgy igazán. Viszont sajnos nekem megvolt. Illetve örülnék ha a múlt idő vonatkozna rá. De nem. Még mindig vagyok. Nagyon. Nem is értem hogy nem jöttem rá eddig. Itt volt az orrom előtt. És elbasztuk, de nagyon. Mert a miénk volt, mindkettőnké, nagyon boldogok voltunk, de elszúrtuk mindketten, és félreértések sorozata miatt már majdnem 4 éve nincs normális emberi viszony köztünk. Pedig már 3 éve én is nagyon szeretném. És rá kellett jönnöm, hogy minden eddigi kapcsolatomat azóta ez az érzés mérgezi, melyiket lassabban, melyiket gyorsabban. De amint csak egy rövidebb időre is egyedül maradok, mindig ő jut az eszembe először, és itt marad. Mindaddig, amíg megintcsak meg nem próbálom vele felvenni a kapcsolatot, és ő megint úgy meg nem aláz, mint már eddig sokszor. Akkor nem érzem magam embernek egy ideig, majd megint megpróbálom elfelejteni, és egy időre sikerül is, de ott van a háttérben, és mérgezi az aktuális kapcsolatot. És az egész kezdődik elölről, mint egy mókuskerék. És nem tudok kitörni belőle. Egy két hónapja Csilla azt merte mondani nekem, hogy nem tudom, hogy milyen igazán szerelmesnek lenni. Mindezt 16 évesen. Nos, kívánom neki ezt a négy évet, amit én is megéltem eddig, meg főleg azt, hogy jöjjön rá, amire én. Mert így szarabb. Hogy tudom mire kenni az egészet. Mert jó lenne tudatlanul keresni azt az embert, aki kiegészít. Jó lenne nem tudni, hogy sajnos van/volt ilyen ember, és én még mindig szeretem. Mert így esélye sincs, hogy bárki is megfelelő lenne. Sajnos ez van. És lehet azt mondani, hogy adjam meg az esélyt másoknak, mert lehet hogy jön egy jobb, meg hog majd úgyis elfelejtem. Vajon nem próbáltam? Mást sem csináltam az elmúlt négy évben, mint azt, hogy nem vettem tudomást erről az egész dologról, és esélyeket adtam. Nem is keveset. Nem is egyszer. De idáig jutottam. Persze, persze biztos nem jött még az, aki... Nem találkoztam még olyannal, aki igazán. Ezt is lehet mondani. De én ÉRZEM, hogy ő volt az, aki igazán. Sőt tudom. Mert még csak hasonlót sem éreztem mással, mint akkor vele. Jó volt mindegyik a maga módján, és gyönyörű emlékeim vannak róluk, sőt, még azt is mondom, hogy egyikükbe-másikukba bele is szerettem egy picit. De ennyi. Végülis mindig hozzá jutnak vissza a gondolataim. Most fogok felnőni. Meg kell tanulnom együtt élni ezzel az egésszel.

Ez egy olyan, nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek helyzet.

Meg egy olyan James Bond-os tudd, hogy értsd szitu... ;)